Genesis - Phil Collins

6 twin pack generátor, 5200 amper, összesen 7,5 kilométernyi vezeték, 63 kamion, 22 furgon, 85 lakókocsi, 11 busz, 235 ember, 28 méter magas és 64 méter széles színpadi háttér, 710 méteres kar, tele reflektorokkal.

Ekkora apparátussal és a ’92-ben kivált Phil Collins-szal vágott neki a Genesis 2007-es, feltehetőleg utolsó turnéjának, amelyből végül kihagyták Budapestet. Miután visszaváltottam a még decemberben vásárolt jegyeimet, leültem a gép elé, hogy az interneten nézzek utána, hol játszanak még és mikor. Már eleve Róma izgalmas város, és akkor még nem beszéltünk a monumentális helyszínről, a Circus Maximusról, amelyet az ókorban azért építettek fel, hogy 185.000 nézőnek adjon helyet. Július 14-én,szombaton este háromnegyedéig meg is telt.

Már hetekkel a koncert előtt találgatták a rajongók, mire lehet számítani, az a kacsa is felröppent, hogy az 1975-ben önállósodott Peter Gabriel is fellép, amelyet a zenekar tagjai nem erősítettek meg, bár nem is cáfolták. Egyesek tudni vélték, hogy csupán marketing céllal állt össze újra 15 év múltán a zenekar az 1992-es felállásban. Mindegy, miért és kiért szólaltak meg ismét élőben a számok, azoknak a szerencséseknek, akik ott lehettek, páratlan élményben volt részük.

Este fél tízkor kezdődött a „turn it on again” befejező előadása, a helyszínen a rajongók pedig aznap délelőtt kezdtek gyülekezni a nézőtér egyetlen fája alatt, illetve a Circus Maximus felső karimáján, a színpadhoz közel eső helyeken. Napnyugtáig hatalmas sokaság gyűlt össze, a magyar viszonyokhoz és a déli tempóhoz képest kifejezetten kulturált módon.

Nemcsak huszonévesek jöttek ki megnézni a Genesist, hanem rengeteg harmincas, negyvenes, ötvenes, sőt, teljes családok. Fizikai képtelenség volt a színpadhoz evickélni, a bal oldali kivetítő és az első sor hangszóró keresztmetszetében cövekeltünk le. A több tízezer emberből összesen kettőt láttunk részegen dülöngélni, és attól sem kellett tartanunk, hogy valaki hobbiból belénk köt vagy hasba szúr minket, esetleg viccesnek találja a tömegbe hajítani a kiürült sörösüvegét, mert ez ott egy koncerten nem divat. (Aztán majd meglátjuk augusztusban, ugyanezek a talján ifjak hogyan viselkednek majd a Szigeten, idegen pályán.) Biztonsági őrök védték a helyszínt, de sem motozásra, sem a táskák átvizsgálására nem volt szükség.

Sötétedés után elhallgatott a nézőket szórakoztató zene, a színpadon kigyúltak a fények, és a Behind The Lines első megszólaló taktusaiból tudtuk: itt vannak. Elkezdődött. A tömeg eufórikusan kiabált, a kivetítőkön láttuk, ahogy Tony Banks, Phil Collins, Mike Rutherford és két kísérőzenész, Daryl Stuermer és Chester Thompson elfoglalja helyét.

Phil Collins köszöntötte a közönséget tört olaszsággal, és olaszul, majd angolul is elmondta mit hallunk és látunk a következőkben. A melankólikusabb hangvételű Duke’s Endet és Turn It On Again-t két népszerű dal követte, a No Son Of Mine, illetve a Land Of Confusion, mindkettőt végigénekelte a közönség. A színpad kamerái időnként végigpásztázták a rajongók első néhány sorát, voltak, akik szinte önkívületben táncoltak.

A retrospektív blokkban régi, ős- Genezis számokat hallhattunk, mint amilyen a Follow Me, Follow You, vagy a Duke’s Travels, rengeteg insrtumentális résszel, amelytől, őszintén szólva kicsit leült a hangulat, kezdtek lassan, kettesével hátrébb vonulni és hazaszivárogni az emberek. Személyes kedvencem, a felkavaró Mama drámai előadása rázta fel újra a közönséget és irányította a figyelmet egymásról és a kivetítőkről a színpad felé, ahol dalról dalra változott a háttér. A Ripples és a Throwing It All Away-t követően Phil Collins kedves, karlengetős, huhogós kis dominójátékot játszott velünk. Aztán belecsaptak a lendületes Domino-ba, ami alatt szinte ugrálhatnékja támadt az embernek. Főleg a fiatalabbak kapták fel rá a fejüket, kifejezetten elektronikus tánczenei hangszerelése miatt

„Ha majd egyszer Phil Collins nem lesz, majd elmondhatjuk, hogy láttuk játszani, és tudott a fickó.” jelentette ki egyik barátunk, ugyanis a Domino után a Genesis énekese Chester Thompsonnal adott elő olyan dob duettet bárszéken és ütősökön, amitől leesett az állunk. Hozzá képest a kissé rekedtre sikerült Tonight, Tonight, Tonight feledhető volt.

Az Invisible Touch zárta a koncertet azután pedig az előre kiadott listán szereplő két kötelező ráadás, az I Can’t Dance és a Carpet Crawlers. Előbbi alatt a zenekar tagjai végig sétáltak a színpadon és a színpad előtt kialakított emelvényen, utóbbira pedig már azért nem emlékszem, mert az utolsó perceket azzal töltöttem, hogy utoljára agyamba égessem a Genesis tagjainak arcát, és azt a látványt, ahogy látom őket reflektorfényben zenélni.

Ételallergia - vissza a lap elejére